Fogom törékennyé vált kezét, és belül zokogok, tombolok …. Ő már a hosszú útra készülődik, tudja, mennie kell. Kinéz a kórház ablakán a szürke novemberi égre, majd megfáradt szemeivel tekintetemet keresi. Újra az égre mereng, a messzi távolba és ismét rám néz. Érzem, tudom, hogy elmondani, átadni szeretne valamit, valamit ami messziről, de mégis közelről érkezik, valamit, amit nem értek … Akkor és ott nem értettem, mert csak arra figyeltem, Ő, az Apám, az Édesapám egyre távolabb kerül ettől a világtól, amit végül is keze a kezemben elhagyott.
- Category Archives Írások
-