A Házasság ünnepén, a N.t. Zichy Emőke tolmácsolásában történt házasáldást követően a kapcsolatukról és a házas áldás jelentőségéről meséltek a részt vevő házaspárok.
Alább a Szalóky házaspárral beszélgettünk.
—— 🌷 ——
Szalóky Jenő és Szalóky Jenőné Ligetfalvi Ilona
– Azt hiszem, a rangidős házaspárról van itt szó, ugye? Mit jelent önöknek ez az 53 év együtt?
Jenő: Egy csoda. És még mindig működik.
– Mi segített a mélységekben, mert nyilván voltak azok is?
Ilona: A szeretet.
Jenő: Igen, de a fogadalom is, amit mi személyesen tettünk egymásnak. Na, akkor onnantól kezdve, hogy felhúztuk a gyűrűt, az azt jelentette: jóban, rosszban együtt. Ez olyan egyszerűnek tűnik kimondva, ez a jóban, rosszban, de ennek a gyakorlata naponta jön el. Meg kell csinálni, és ezen belül rengeteg öröm, de rengeteg kínlódás is van. Amikor bejön a kis unokám, az ajtón a legkisebb, s mondja: „Mama, van valami kajád, mert éhes vagyok…”. Szóval, amikor a család így felépül, két gyerek, négy unoka és minden rendben van, akkor ez az 53 év, úgy is lehetne fogalmazni, sikertörtént volt. Vagy azt is lehetne mondani, hogy amikor Ádámot és Évát kizavarták a Paradicsomból és nem sikerült azt a jólétet megtartani nekik, hanem, hogy akkor szenvedjetek, éljetek, gyarapodjatok és vigyázzatok a Földre… Ebből nekünk is jutott annyi feladat, hogy…
– Tehát, hogy úgy lehet növekedni, hogyha az embert megpróbáltatások érik?
Jenő: Így van. De ez ma is tart. Néha veszekszünk egyet. Nem lehet tudni, hogy miért… a semmiért. De aztán megöleljük egymást.
– Akkor hat az ölelés.
Ilona: Igen, igen!
– És nem nehéz odalépni, ha van egy sértett fél?
Ilona: Nem, énnekem nem. (Jenőhöz szól, határozott hangon) Én megyek hozzád megölelni, akkor is, hogyha….
Jenő: Hogyha…
(Mindketten nevetnek)
–Mit jelentett ma ez a házas áldás önöknek?
Ilona: Ez egy boldogság.
-Miért van rá szükség önök szerint?
Jenő: Az ember társas lény. Egyszerűen nem is lehet másképp.
-És miért volt fontos az Isten áldását kérni a házasságukra?
Jenő: Többek között azért, hogy hogyan vezeti az embert az Isten apró lépésenként előre ebben a közös ügyben. Hát engem úgy vezetett, hogy ugye 26 éves korában az ember már nyilván keresgéli a párját…és én például nem találtam, nem, nem, nem jó, nem jó, nem jó, ezt nem tudnám csinálni. Kész. S eljöttem akkoriban ide, Keszthelyre, és egyszer csak így hátrafordulok, ránézek: hát ő az! És nem vicc: akkor, ott elhatároztam, hogy ő lesz a feleségem… De nem tudtam, hogy fa lába van e, vagy mi van, hogy férjénél van e… Engem ezek nem érdekeltek! Csak annyi kis időt adott a Jóisten, hogy utána szaladtam az utcán, hogy: „Légy szíves, írd le a címedet!” Leírta, elköszöntünk.
-És ön? (nevetve, Ilonára nézve) Ön erre hogy emlékszik vissza, amikor a címét kérték, ilyen szándékkal?
Ilona: Akkor még nem tudtam a szándékot!
-Jaj, de… bárki jött volna oda, nyugodtan meg tetszett volna adni neki a címet? (nevetek)
Ilona: Ez úgy történt, nem mondta el Jenő az elejét. Egy továbbképzésen voltunk és így ültünk szembe egymással, ő a másik oldalon, én meg így. Arról volt ott szó, hogy a fiatalokat hogyan lehetne közösségbe vonni, hogy mit lehetne tenni, nem csak előadások kellenek, mert mindenféle volt, egészségügyi, meg minden egyéb fajta előadás. Hogy nem csak azok kellenek, hanem kell a játék is! Na, de akkor mit játszanak? Ugye, nem kisgyerekekről volt szó, hanem fiatalokról, tinédzserekről. S akkor ő hozzászólt. Én előtte délután nem voltam ott első nap, mert iskolában bemutató volt a gyerekekkel, színházi előadás. Szóval szembe ültünk és akkor hozzászólt a témához. Azt mondta, hogy ki kell vinni a fiatalokat az erdőre, számháborúzni! Ez olyan mulatságosnak tűnt nekem, hogy megnéztem: ki volt ez? Mit beszél? Utána többször összenéztünk: huszonhétszer!
-Huszonhétszer tetszettek összenézni?
Ilona: Én húztam a strigulákat, számoltam… Amikor vége lett az egésznek, mentünk a ruhatárba a kabátért és akkor gyorsan futott utánam. De egy másik fiatalember segítette rám éppen a kabátot! Mint utólag megtudtam, aggódott, hogy most elmegyek (felkacag). Nem gondoltam, hogy ebből házasság lesz, úgy egyből, első látásra.
Jenő: Én egyetlen pillanat alatt olyan szerelmes lettem, hogy ez nem igaz, pedig mondom, semmit nem tudtam róla és akkor hazamentem, kezemben a címmel. Akkor jött a józan ész: hoppá, fogd vissza magad, mert előtte gondolkodni kell, racionálisnak kell lenni mindenféle szerelem bódulat ellenére, racionálisnak kell lenni! Eldöntöttem, hogy hát ha két hétig én ezt kibírom, és nem fogok tollat, hogy írjak levelet, akkor utána meg érkezek cselekedni. Hát, nagyon nehezen telt el az a két hét, de ki-kellett-várni! Két hét után is ugyanez az érzésem volt és akkor fogtam a ceruzát, s egyből meg is kértem a kezét levélben. Úgyhogy nem találkoztunk az eljegyzésig, csak négyszer. A negyedik az a gyűrűvásárlás volt. Amit én elképzeltem, hogy milyen lesz nekem a társam, azt később persze megtudtam, de semmiben nem tévedtem! Minden pontosan úgy zajlott, minden pontosan olyan volt, mint amit én elképzeltem.
-Ez nagyon érdekes, nem mindennapi!
Jenő: És mi az eljegyzés után, a házasság után kezdtünk ismerkedni. De ez mind úgy történt, hogy én semmibe nem szaladtam bele. Semmi nem volt olyan, hogy hát ez nekem nem tetszik. Minden olyan volt, mintha megírta volna valaki számunkra! A Jóisten megírta.
—— 🌷 ——
Kurmai-Ráti Szilvia
