A Házasság ünnepén, a N.t. Zichy Emőke tolmácsolásában történt házasáldást követően a kapcsolatukról és a házas áldás jelentőségéről meséltek a részt vevő házaspárok.
Alább a Müller-Plesz házaspárral beszélgettünk.
—— 🌷 ——
Müller János és Plesz Éva
-Hány évre tekint vissza a házas kapcsolatotok?
Éva: Hat évre.
-Mit jelent nektek ez a 6 év, Isten áldásával?
Éva: Együtt folytatódik, amit elkezdtünk.
János: Hat éve kötöttünk házasságot, de már ötven éve ismerjük egymást.
Éva: Második házassága mind a kettőnknek. Nekem volt első férjem, Jánosnak felesége, gyerekek… Igazából olyan 15 éve vagyunk együtt és ebből 6 éve házasok. De hát együtt éltünk előtte pár évet már.
S mit jelent? Én először nem is akartam esküvőt. A férjem mondta, hogy Isten áldása fontos, és akkor én azt feleltem, én úgy gondolom, „templom” nélkül is meg van rajtunk van az Isten áldása, de ha neked ez fontos, akkor oké, rendben van. És hát én azóta is azt érzem, hogy Isten áldása rajtunk van.
– Miben lehet ezt érezni, Éva?
Éva: Mindenben. Például az, hogy Emőke pont olyan igét választott, ami, ha rajtam múlik, én is azt választom: „ne menjen le a nap a ti haragotokkal!”
-Tehát a harag, a megbocsájtás témája lényeges dolog…
Éva: A megbocsájtás a fontos, a békesség. Meg a humorérzék! Szerintem nagyon jól tudunk egymáson, meg a saját hülyeségünkön is röhögni! Tehát nevetéssel sok mindent meg lehet oldani. Akármilyen mérges is a másik, akkor egyszer csak a szeme sarkában megjelenik valami…(nevet)
-Aha, tehát a gyakran felesleges konfliktus helyett lehet nevetni és nem belemenni a dolgokba…
Éva: Ez nagyon fontos minden kapcsolatban. Fontos nemcsak a párkapcsolatban, hanem egyáltalán, az emberekkel való kapcsolatban. Nagyon nagyon fontos, hogy távolabbról lássam az egész helyzetet, ne bonyolódjak túl mélyen bele. Mert, ha tudom kívülről látni, ha megkapom azt a kegyelmet, hogy rálátásom van: máris nem olyan fontos, máris nem olyan sértő, amit a másik mondott, nem olyan katasztrófahelyzet, hanem kezelhetővé válik az egész.
János: Az elején még próbáltuk farigcsálni egymást, aztán rájöttünk, hogy ez nem megy. Csak magunkat tudjuk.
-Mit szerettél volna Évából lefarigcsálni? És vica versa?
János: Együtt csináljuk a saját magunk farigcsálását….Hogy az én elképzeléseimnek megfeleljen a másik. Hallottam valamikor ezt a bölcs gondolatot: döntsem el, hogy az elképzelésemet szeretem, vagy a feleségemet úgy, ahogy van. És eldöntöttem. S utána már nem próbáltam farigcsálni… Olyan nagyon.
(nevetünk)
Éva: Azért próbálkozásaid vannak még, de… elnevetjük.
-Mit jelentett ez a mai nap? A házasáldás. Kézen fogva megálltatok az Úr asztala előtt, egy igét kaptatok…Mit éltetek meg?
Éva: Nagyon pozitív, nagyon jó volt. Nem akarok nagy patetikus szavakat használni, de nálam is többször volt, hogy már majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. És a többi páron ugyanezt láttam: ők is, ők is, ők is. És Emőke, amikor ott van a szószékben, én akkor azt érzem, hogy ő kapja, közvetít, nagyon jól közvetít…Élmény volt, jó élmény volt!
János: Én könnyen meghatódok. Majdnem kicsordult a könnyem, de megálltam.
-Miért nem hagytad, hogy kicsorduljon?
János: Miért….Hát…
-A régi nagy, belső parancsok, mert úgy kell viselkedni?
János: Mert úgy kell viselkedni…(nevet, eltűnődik)
-Esetleg még valami, amit hozzá tennétek?
János: Márai Sándortól mi is olvastuk házasságunk elején, hogy csak a csiszlikek sértődnek meg, amit persze lehet keresni értelmező szótárban, de a hangzásából lehet érzékelni, hogy mi az a szó, hogy csiszlik. És ezt egymásnak elmondtuk egyszer-kétszer.
Éva (nevet): Tudod, csak a csiszlikek sértődnek meg.
-Szállóige lett nálatok?
Éva: Már nincs rá szükség. De korábban igen, ma már nem.
János: Sikerült elhagyni ezt a könnyen sértődés dolgot.
Éva: Az unokáknak néha mondjuk, felesleges felhúzni magukat minden apróságon. A nagyobb meg is értette, ő másodikos.
– Hány unokátok van?
Éva: Kettő. Két kislány.
-Gratulálok hozzájuk!
—— 🌷 ——
Kurmai-Ráti Szilvia
