A Házasság ünnepén, a N.t. Zichy Emőke tolmácsolásában történt házasáldást követően a kapcsolatukról és a házas áldás jelentőségéről meséltek a részt vevő házaspárok.
Alább a Koponics házaspárral beszélgettünk.
—— 🌷 ——
Koponics János és Koponics Jánosné Györke Diána
– Nektek mit jelent az eltelt 17-18 év, együtt?
János: Örömöt és boldogságot.
Diána: Sok mindent megéltünk együtt. Most, ahogy Emőke az áldásban mondta: ketten erősebbek vagyunk, mint egyedül…ez beigazolódott, merthogy mi mindig mindent közösen csinálunk. Nálunk nem voltak ilyenek, hogy én megyek a gyerekekkel a játszótérre, hanem mi mindig együtt mentünk.
János: Három gyermekünk született, sikerült felépítenünk egy saját családi házat…
Diána: S ezt az egészet együtt. Ha én nem vagyok otthon, akkor a Jani csinál mindent. Ha Jani nincs otthon, akkor én csinálok mindent, tehát kiváltjuk, segítjük egymást állandóan, egységként működünk.
– Már az elejétől?
Diána: Igen.
János: Főleg úgy, hogy Dia az elején Kaposváron tanított…
Diána: Most is, de akkor sokkal többet voltam ott. Amikor nem voltak gyerekek, akkor négy napot nem voltam otthon, amikor gyerekek lettek, akkor mondjuk hármat, kettőt.
János: És hála Istennek, jól meg tudtuk ezt oldani, tehát szépen működik az egész.
Diána: Én az együtt szót hangsúlyoznám ki egyébként. Merthogy gyakran látni, hogy sok családban egyes programokra anyával mennek a gyerekek, más programokra apával… Nyilván mindegyikünknek van külön saját hobbija meg saját élete, de mi mindenhova egységként mentünk és a gyerekek is jöttek mindig. Nagyon rácsodálkoztam például, amikor láttam: vannak olyan barátaink, akik sajnos kimaradnak dolgokból, mert a gyerekek nem így akarják, meg nem úgy. Nyilván ez alkalmazkodás kérdése is. De nálunk soha nem volt kérdés, hogy együtt megyünk mindenhova. A kicsik igényeihez persze alkalmazkodunk, de együtt csináljuk a legtöbb dolgot.
– Nem is szoktatok vitatkozni soha.
Diána: Dehogynem. (nevet)
János: Nálunk Dia az, aki gyakran meg akar vitatni dolgokat. Én a nyugalom vagyok a családban.
– Mindig?
János: Mindig.
Diána: Bosszantó! (nevetünk). Nem lehet vele vitatkozni, mert azon még inkább fölhúzod magad, hogy ő nem reagálja le.
János: Viszont, ha én szólok vissza, akkor már tényleg gondok vannak, de ez általában…
Diána: Tehát, ha Jani felemeli a hangját, akkor mindenki tudja, hogy itt most elértünk egy határt.
János: Én vagyok a villámhárító a családban, aki elsimítja a dolgokat, ha bármi konfliktus van.
Diána: A gyerekek hevesebb természetűek és akkor mi tudunk ütközni, mert olyanok, mint én.
– Melyik gyereketek habitusa hasonló a tiédhez, János?
János: Vince inkább.
Diána: Vince az, aki simulékony, meg bújós.
– Mint ahogy most is odasimul az apukájához (Vince is jelen volt beszélgetésen, s nagyon figyelt).
Diána: Vince az olyan, hogy ha én megölelem Janit, akkor odajön és összeölel minket.
– Olyankor ölelés van és kész! (nevetek)
Diána: Igen, sőt, kicsi korában azt csinálta, hogyha az ölemben volt és ott álltam Jani mellett, akkor átnyúlt a kezével és közel húzott minket egymáshoz. Nem tudom, hogy azért e, mert ő a legkisebb, de ő nagyon bújós és nyugodt, tehát egy kicsit olyan, mint Jani.
– S ez a mai nap, a házasáldás, amikor kézen fogva ott álltatok az Úr asztala előtt és hallottatok egy igét, azt hogy hogy éltétek meg? Mi volt bennetek, milyen érzések töltöttek el?
János: Feljöttek az emlékek, a 18 évvel ezelőtt történtek.
Diána: Megható volt. Tavaly mi még nem tudtuk, itt ültünk a templomban… Kiderült, hogy házasáldás van, meg ott vannak párok…Akkor így úgy éreztem, hogy de jó nekik, de hát mi még csak 17 éve voltunk akkor házasok, hogy ezt majd majd ki kell érdemelni… Amikor idén Emőke mondta, akkor szabadkoztam: Emőke, gondolkodtam rajta, de hát mi még csak 18 éve vagyunk házasok… Kellünk mi oda? (nevet) Majd ha 25, meg 30, meg 50 év lesz….Ő egyből azt válaszolta, kellünk.
János: Én úgy gondoltam, a tizennyolc az a nagykorúságnak az ideje. Akkor most mi is „pályázunk” erre az áldásra.
– Izgalom volt bennetek?
János (nevet): Bennem nem, mert nem tudtam, mire számítsak. A tudatlanság nyugalmával…
– Jöjjön, aminek jönnie kell! (nevetek)
János: Mondta Dia, hogy nem kell szerepleni, nem kell semmit mondani. Valóban így volt. Csak ki kellett állni.
– Emlékeztek az igeversre, amit kaptatok?
János: Dia az ész a családban nálunk, úgyhogy… (nevet)
Diána: Dehogyis! (nevet)…A pontos helyre nem emlékeztem, csak a tartalomra.
– Még egy kérdés: mikor lesz hivatalosan is „nagykorú” a házasságkötésetek?
János és Diána (egyszerre): Május 10.
—— 🌷 ——
Kurmai-Ráti Szilvia
