A jó házasság titka nem a tökéletes partner, hanem az, hogy képesek vagyunk egymás felé fordulni újra és újra – mondja John Gottman, a párkapcsolatok világhírű szakértője.
A házasság szent kötelékét ünnepeltük gyülekezetünkben a Házasság Hetén: ünnepi istentisztelet keretében, februárban 12 pár kapott újból áldást a házasságukra. Ez nem csupán egy szertartás, hanem annak a megerősítése is, hogy két ember nap mint nap egymást választja.
Az alkalmat méltó és emlékezetes módon készítette elő Zichy Emőke lelkipásztor: fontos adatokat, történeteket kért be azoktól a házasoktól, akik előzőleg jelezték, hogy élni szeretnének a lehetőséggel. Az újabb „nagy napon” pedig a házaspárok egymás kezét fogva léptek az Úr asztalához, ahol elhangzottak az adott kapcsolatra szabottan az áldó igék. Minden pár egy fehér rózsát kapott a gyülekezet előjáróitól: ez a virág a tiszta elköteleződés jelképe. Emellett egy kerámiából készült aprócska galambpárt is átvehettek, ami szintén a hűséget szimbolizálja.
Csoportkép készítés után a gyülekezeti terembe gyűltek össze a házaspárok, ahol meghitt és bensőséges hangulatban közös ebéden vettek részt. Angyal József világhírű zeneművész, aki feleségével, Tímeával érkezett, az urakat képviselve szerenádot „adott” a jelenlévő hölgyeknek, amivel nagy sikert aratott.
A részt vevő házaspárokkal mini-interjúk készültek, ahol elmondták, mit jelentett számukra a házasáldás. Ezek az interjúk külön bejegyzésekben is olvashatóak.
—— 🌷 ——
Szalai Gabriel és Szalainé Korcz Gina
– Hány éve vagytok házasok?
Gabriel: Ha az egyházi esküvőt nézzük, akkor 14.
– Mit jelent számotokra ez az elmúlt 14 év együtt?
Gina: Ezt most nehéz összefoglalnom. Meg is vagyok hatódva egy kicsit…Összetartozás, hűség és nagyon sok közös munka.
Gabriel: Szerintem egy szóban nem is lehet könnyen összefoglalni. Igazából egy nagyon hosszú közös út.
Gina (nevet): A szeretetet kihagytuk…Pedig az a legfontosabb!
Gabriel: Annyira természetes, hogy a szeretet is hozzátartozik.
– S mit jelent nektek ez a házas áldás most? Miért fontos ez?
Gabriel: Azért volt fontos nekünk, mert igazából ezáltal úgy érezzük, hogy meg tudtuk újítani azt az áldást, amit házasságkötéskor kaptunk. Tavaly lecsúsztunk róla, azért úgy gondoltuk, idén mindenképp szeretnénk részt venni.
Gina: Nekem még az jutott eszembe, hogy mivel itt kötöttünk ebben a templomba házasságot, ez az alkalom jelképe annak is, hogy visszatértünk oda, ahonnan elindultunk: egy megújulással.
—— 🌷 ——
Drofti Lajos és Drofti Lajosné Kocsmárszki Éva Ágnes
– Hány éve vagytok házasok?
Ágnes: Harminckettő.
– Ez a harmickét év mit jelent nektek?
Ágnes: Nekem egy komoly elhatározás volt. Mi megláttuk és megszerettük egymást. Ő is azt mondta, én leszek a gyermekei anyja. Nem tartott hosszú ideig az udvarlás. Egyből, mint a mesében (derűsen nevet), összeházasodtunk.
– Ez volt az elején. És később? Mert sajnos gyakran nehézségek is jönnek. Mi segített átlendülni?
Ágnes: A család, az összetartozás. Nekem a hit, Lajosnak a munka. Sokat, békésen dolgozik, abban talál örömet és abban kapcsolódik ki gyakran.
Lajos: A lovakkal való munkával, például.
– Ez a házas áldás mi jelent nektek, amiben részesületetek a mai napon?
Lajos és Ágnes egyszerre: Megerősítést.
– Megerősítést miben?
Lajos és Ágnes egyszerre: A házasságunkban!
Lajos: Míg el nem választ, együtt maradunk.
Ágnes: A házasságunkban, a kapcsolatunkban. Voltak nehézségek az elmúlt időszakban, betegségek jöttek: és ezért is hálát adunk, a gyógyulásért, a megtartásért. Ezért is jelentkeztünk az áldásért: öröm megélni, hogy még együtt vagyunk!
– Hosszú tanakodás előzte meg, hogy jelentkezzetek?
Ágnes: Nem, egyből. Egyértelmű volt.
Lajos: Amikor fiatal voltam, sokat kóboroltam.
Ágnes: Én otthon voltam régen, a gyerekeket neveltem, Lajos meg gyakran volt távol, dolgozott. Nagy volt a távolság közöttünk. Most, a betegségekben jöttünk közel újra egymáshoz.
-Isten áldja meg a kapcsolatotokat, hogy amit nem kaptatok meg régebben, az pótlódni tudjon valami módon.
Ágnes: Köszönjük!
—— 🌷 ——
Petik Ákos és Petikné Mészáros Hajnalka
– Hány éve vagytok házasok?
Hajnalka: Harminc.
– Ez a harminc év mit jelent neketek: együtt?
Hajnalka: Együtt mit jelent? Kitartást, hűséget, munkát, szeretetet, gyerekeket, áldást.
Ákos: Ugyanúgy sok mindent. Bizalmat, szeretetet, biztonságot.
– Mit jelentett ez a mai nap? Ez a házas áldás, amikor megálltatok egymás kezét fogva és és kaptatok egy igét?
Ákos: Megerősítés volt. Megerősítés az eddigiekre nézve is. Nem bántam meg (nevet). Újra így döntenék most is.
Hajnalka: Megerősítést, hogy jól döntöttünk annak idején 96. július 13-án egy jó jó döntés volt együtt kezdeni az életet.
– Ezalatt a 30 év alatt, voltak, gondolom, mélységek is: anélkül egy emberi életet nehéz leélni, hogy ne lennének válságok vagy kritikus élethelyzetek. Házaspárként mi segített nektek ezeken átlendülni?
Hajnalka: A bizalom.
– Az egymásba vetett bizalom?
Hajnalka: Igen.
– Van esetleg még valami, amit hozzátennétek?
Hajnalka: Igen. Hát szerintem a találkozásunk sorsszerű volt.
Győrsopron megyei vagyok és a tanítóképző főiskolán kezdtem a továbbtanulásomat Győrben. Amellett egy évet kint töltöttem Németországban nyelvtanulás céljából, diakonissza házbannekem A rokonságom, a hátterem az nagyon erős református lelkészi háttér, amit Emőke is emlegetett. Akkoriban keresztapám azt mondta, hogy újranyílnak a református iskolák, érdemes lesz tanítóképző mellett hitoktatóképzőt is elvégezni. Kilencvenben kezdtem a főiskolát, és aztán otthagytam a győrit, átjelentkeztem a nagykőrösire. Ákos is oda járt, úgyhogy ott találkoztunk. Nekem eszembe nem jutott volna egyébként átjelentkezni sehova se, mert nagyon szerettem Győrben lenni. De valahogy úgy éreztem, hogy kicsit bővebb ismereteket kapok, meg kicsit más hátteret: és ezért mentem oda. A férjem pedig azért ment a református tanítóképzőbe, mert egy nagyon-nagyon kedves keresztapja volt a Róka Lajos nagy tiszteletű úr Balassagyarmaton. És olyan pozitív hatással volt a férjemre, hogy ő is inkább egyházi hátterű intézményt keresett: aztán ott találkoztunk.Eljegyeztük egymást. Ákos kilencvenötben kezd el dolgozni, én meg kilencvenhatban és aztán összeházasodtunk. Innentől fogva együtt vagyunk, illetve dolgozunk, mint pedagógus, meg gyógypedagógus, hitoktató, zenetanár, énektanár, tanító bácsi: lehet válogatni.
—— 🌷 ——
Koponics János és Koponics Jánosné Györke Diána
– Nektek mit jelent az eltelt 17-18 év, együtt?
János: Örömöt és boldogságot.
Diána: Sok mindent megéltünk együtt. Most, ahogy Emőke az áldásban mondta: ketten erősebbek vagyunk, mint egyedül…ez beigazolódott, merthogy mi mindig mindent közösen csinálunk. Nálunk nem voltak ilyenek, hogy én megyek a gyerekekkel a játszótérre, hanem mi mindig együtt mentünk.
János: Három gyermekünk született, sikerült felépítenünk egy saját családi házat…
Diána: S ezt az egészet együtt. Ha én nem vagyok otthon, akkor a Jani csinál mindent. Ha Jani nincs otthon, akkor én csinálok mindent, tehát kiváltjuk, segítjük egymást állandóan, egységként működünk.
– Már az elejétől?
Diána: Igen.
János: Főleg úgy, hogy Dia az elején Kaposváron tanított…
Diána: Most is, de akkor sokkal többet voltam ott. Amikor nem voltak gyerekek, akkor négy napot nem voltam otthon, amikor gyerekek lettek, akkor mondjuk hármat, kettőt.
János: És hála Istennek, jól meg tudtuk ezt oldani, tehát szépen működik az egész.
Diána: Én az együtt szót hangsúlyoznám ki egyébként. Merthogy gyakran látni, hogy sok családban egyes programokra anyával mennek a gyerekek, más programokra apával… Nyilván mindegyikünknek van külön saját hobbija meg saját élete, de mi mindenhova egységként mentünk és a gyerekek is jöttek mindig. Nagyon rácsodálkoztam például, amikor láttam: vannak olyan barátaink, akik sajnos kimaradnak dolgokból, mert a gyerekek nem így akarják, meg nem úgy. Nyilván ez alkalmazkodás kérdése is. De nálunk soha nem volt kérdés, hogy együtt megyünk mindenhova. A kicsik igényeihez persze alkalmazkodunk, de együtt csináljuk a legtöbb dolgot.
– Nem is szoktatok vitatkozni soha.
Diána: Dehogynem. (nevet)
János: Nálunk Dia az, aki gyakran meg akar vitatni dolgokat. Én a nyugalom vagyok a családban.
– Mindig?
János: Mindig.
Diána: Bosszantó! (nevetünk). Nem lehet vele vitatkozni, mert azon még inkább fölhúzod magad, hogy ő nem reagálja le.
János: Viszont, ha én szólok vissza, akkor már tényleg gondok vannak, de ez általában…
Diána: Tehát, ha Jani felemeli a hangját, akkor mindenki tudja, hogy itt most elértünk egy határt.
János: Én vagyok a villámhárító a családban, aki elsimítja a dolgokat, ha bármi konfliktus van.
Diána: A gyerekek hevesebb természetűek és akkor mi tudunk ütközni, mert olyanok, mint én.
– Melyik gyereketek habitusa hasonló a tiédhez, János?
János: Vince inkább.
Diána: Vince az, aki simulékony, meg bújós.
– Mint ahogy most is odasimul az apukájához (Vince is jelen volt beszélgetésen, s nagyon figyelt).
Diána: Vince az olyan, hogy ha én megölelem Janit, akkor odajön és összeölel minket.
– Olyankor ölelés van és kész! (nevetek)
Diána: Igen, sőt, kicsi korában azt csinálta, hogyha az ölemben volt és ott álltam Jani mellett, akkor átnyúlt a kezével és közel húzott minket egymáshoz. Nem tudom, hogy azért e, mert ő a legkisebb, de ő nagyon bújós és nyugodt, tehát egy kicsit olyan, mint Jani.
– S ez a mai nap, a házasáldás, amikor kézen fogva ott álltatok az Úr asztala előtt és hallottatok egy igét, azt hogy hogy éltétek meg? Mi volt bennetek, milyen érzések töltöttek el?
János: Feljöttek az emlékek, a 18 évvel ezelőtt történtek.
Diána: Megható volt. Tavaly mi még nem tudtuk, itt ültünk a templomban… Kiderült, hogy házasáldás van, meg ott vannak párok…Akkor így úgy éreztem, hogy de jó nekik, de hát mi még csak 17 éve voltunk akkor házasok, hogy ezt majd majd ki kell érdemelni… Amikor idén Emőke mondta, akkor szabadkoztam: Emőke, gondolkodtam rajta, de hát mi még csak 18 éve vagyunk házasok… Kellünk mi oda? (nevet) Majd ha 25, meg 30, meg 50 év lesz….Ő egyből azt válaszolta, kellünk.
János: Én úgy gondoltam, a tizennyolc az a nagykorúságnak az ideje. Akkor most mi is „pályázunk” erre az áldásra.
– Izgalom volt bennetek?
János (nevet): Bennem nem, mert nem tudtam, mire számítsak. A tudatlanság nyugalmával…
– Jöjjön, aminek jönnie kell! (nevetek)
János: Mondta Dia, hogy nem kell szerepleni, nem kell semmit mondani. Valóban így volt. Csak ki kellett állni.
– Emlékeztek az igeversre, amit kaptatok?
János: Dia az ész a családban nálunk, úgyhogy… (nevet)
Diána: Dehogyis! (nevet)…A pontos helyre nem emlékeztem, csak a tartalomra.
– Még egy kérdés: mikor lesz hivatalosan is „nagykorú” a házasságkötésetek?
János és Diána (egyszerre): Május 10.
—— 🌷 ——
Szalóky Jenő és Szalóky Jenőné Ligetfalvi Ilona
– Azt hiszem, a rangidős házaspárról van itt szó, ugye? Mit jelent önöknek ez az 53 év együtt?
Jenő: Egy csoda. És még mindig működik.
– Mi segített a mélységekben, mert nyilván voltak azok is?
Ilona: A szeretet.
Jenő: Igen, de a fogadalom is, amit mi személyesen tettünk egymásnak. Na, akkor onnantól kezdve, hogy felhúztuk a gyűrűt, az azt jelentette: jóban, rosszban együtt. Ez olyan egyszerűnek tűnik kimondva, ez a jóban, rosszban, de ennek a gyakorlata naponta jön el. Meg kell csinálni, és ezen belül rengeteg öröm, de rengeteg kínlódás is van. Amikor bejön a kis unokám, az ajtón a legkisebb, s mondja: „Mama, van valami kajád, mert éhes vagyok…”. Szóval, amikor a család így felépül, két gyerek, négy unoka és minden rendben van, akkor ez az 53 év, úgy is lehetne fogalmazni, sikertörtént volt. Vagy azt is lehetne mondani, hogy amikor Ádámot és Évát kizavarták a Paradicsomból és nem sikerült azt a jólétet megtartani nekik, hanem, hogy akkor szenvedjetek, éljetek, gyarapodjatok és vigyázzatok a Földre… Ebből nekünk is jutott annyi feladat, hogy…
– Tehát, hogy úgy lehet növekedni, hogyha az embert megpróbáltatások érik?
Jenő: Így van. De ez ma is tart. Néha veszekszünk egyet. Nem lehet tudni, hogy miért… a semmiért. De aztán megöleljük egymást.
– Akkor hat az ölelés.
Ilona: Igen, igen!
– És nem nehéz odalépni, ha van egy sértett fél?
Ilona: Nem, énnekem nem. (Jenőhöz szól, határozott hangon) Én megyek hozzád megölelni, akkor is, hogyha….
Jenő: Hogyha…
(Mindketten nevetnek)
–Mit jelentett ma ez a házas áldás önöknek?
Ilona: Ez egy boldogság.
-Miért van rá szükség önök szerint?
Jenő: Az ember társas lény. Egyszerűen nem is lehet másképp.
-És miért volt fontos az Isten áldását kérni a házasságukra?
Jenő: Többek között azért, hogy hogyan vezeti az embert az Isten apró lépésenként előre ebben a közös ügyben. Hát engem úgy vezetett, hogy ugye 26 éves korában az ember már nyilván keresgéli a párját…és én például nem találtam, nem, nem, nem jó, nem jó, nem jó, ezt nem tudnám csinálni. Kész. S eljöttem akkoriban ide, Keszthelyre, és egyszer csak így hátrafordulok, ránézek: hát ő az! És nem vicc: akkor, ott elhatároztam, hogy ő lesz a feleségem… De nem tudtam, hogy fa lába van e, vagy mi van, hogy férjénél van e… Engem ezek nem érdekeltek! Csak annyi kis időt adott a Jóisten, hogy utána szaladtam az utcán, hogy: „Légy szíves, írd le a címedet!” Leírta, elköszöntünk.
-És ön? (nevetve, Ilonára nézve) Ön erre hogy emlékszik vissza, amikor a címét kérték, ilyen szándékkal?
Ilona: Akkor még nem tudtam a szándékot!
-Jaj, de… bárki jött volna oda, nyugodtan meg tetszett volna adni neki a címet? (nevetek)
Ilona: Ez úgy történt, nem mondta el Jenő az elejét. Egy továbbképzésen voltunk és így ültünk szembe egymással, ő a másik oldalon, én meg így. Arról volt ott szó, hogy a fiatalokat hogyan lehetne közösségbe vonni, hogy mit lehetne tenni, nem csak előadások kellenek, mert mindenféle volt, egészségügyi, meg minden egyéb fajta előadás. Hogy nem csak azok kellenek, hanem kell a játék is! Na, de akkor mit játszanak? Ugye, nem kisgyerekekről volt szó, hanem fiatalokról, tinédzserekről. S akkor ő hozzászólt. Én előtte délután nem voltam ott első nap, mert iskolában bemutató volt a gyerekekkel, színházi előadás. Szóval szembe ültünk és akkor hozzászólt a témához. Azt mondta, hogy ki kell vinni a fiatalokat az erdőre, számháborúzni! Ez olyan mulatságosnak tűnt nekem, hogy megnéztem: ki volt ez? Mit beszél? Utána többször összenéztünk: huszonhétszer!
-Huszonhétszer tetszettek összenézni?
Ilona: Én húztam a strigulákat, számoltam… Amikor vége lett az egésznek, mentünk a ruhatárba a kabátért és akkor gyorsan futott utánam. De egy másik fiatalember segítette rám éppen a kabátot! Mint utólag megtudtam, aggódott, hogy most elmegyek (felkacag). Nem gondoltam, hogy ebből házasság lesz, úgy egyből, első látásra.
Jenő: Én egyetlen pillanat alatt olyan szerelmes lettem, hogy ez nem igaz, pedig mondom, semmit nem tudtam róla és akkor hazamentem, kezemben a címmel. Akkor jött a józan ész: hoppá, fogd vissza magad, mert előtte gondolkodni kell, racionálisnak kell lenni mindenféle szerelem bódulat ellenére, racionálisnak kell lenni! Eldöntöttem, hogy hát ha két hétig én ezt kibírom, és nem fogok tollat, hogy írjak levelet, akkor utána meg érkezek cselekedni. Hát, nagyon nehezen telt el az a két hét, de ki-kellett-várni! Két hét után is ugyanez az érzésem volt és akkor fogtam a ceruzát, s egyből meg is kértem a kezét levélben. Úgyhogy nem találkoztunk az eljegyzésig, csak négyszer. A negyedik az a gyűrűvásárlás volt. Amit én elképzeltem, hogy milyen lesz nekem a társam, azt később persze megtudtam, de semmiben nem tévedtem! Minden pontosan úgy zajlott, minden pontosan olyan volt, mint amit én elképzeltem.
-Ez nagyon érdekes, nem mindennapi!
Jenő: És mi az eljegyzés után, a házasság után kezdtünk ismerkedni. De ez mind úgy történt, hogy én semmibe nem szaladtam bele. Semmi nem volt olyan, hogy hát ez nekem nem tetszik. Minden olyan volt, mintha megírta volna valaki számunkra! A Jóisten megírta.
—— 🌷 ——
Dr. Józsa Sándor és Dr. Czencz Kornélia
– Hány éve kötöttetek házasságot?
Kornélia: 26, 27-et mondott Emőke, mert idén már 27 éve lesz.
– Mit jelent ez számotokra?
Sándor: Számomra azt jelenti, hogy ez a 3-as számrendszerben 1000 év.
Kornélia: Vigyázz, mert matematika szakos!
Sándor: Így írjuk a 3-as számrendszerben a 25-öt, hogy 1-0-0-0. Ez egy kerek szám. Ezen kívül azt jelenti, hogy végre nyugodtak vagyunk. Mindketten nyugodtak vagyunk, mert azelőtt zaklatottabb volt az élet.
Kornélia: Mindkettőnknek ez a második házassága, ugye az előzményeket illik tudni.
Sándor: Jó volt ez a 26 év, jó volt. Még legyen sokáig!
Kornélia: De jól megvagyunk egymásnak a gyerekeivel. Tehát ilyen szempontból teljes az összhang. Lényegében egy munkahelyen is dolgoztunk, Sándor matematikus, én növényvédelmis, zoológus.
Sándor: Ő okos, én meg szorgalmas…
– Az egyetemen dolgoztatok együtt, ugye?
Kornélia: Az egyetemen dolgoztunk, más szakmában.
Sándor: Az, hogy mi találkoztunk, ezt üzemi balesetnek hívják.
(nevetünk) -Tényleg? De nem sérült meg senki, ugye?
Sándor: Nem, nem sérült meg senki. (nevet)
– Mi tetszett meg egymásban?
Sándor: Benne az, hogy én mindig hallgatok, ő meg mindig beszélt, kiegészítettük egymást. (nevet) Mi tetszett meg? Együtt dolgoztunk, sőt még a tudományban is, emlékszem…
Kornélia: Igazad van.
Sándor: Összejöttünk a kutatási témákban.
Kornélia: Igazad van.
Sándor: Segítettem neki.
Kornélia: A kandidátusinál is, biometriai értékeléseknél… tulajdonképpen valóban találkoztunk gyakran, csak más épületben. Aztán mindketten, már ugye egyedül voltunk, szabadon.
Szerintem szép nyugodalmas életünk volt a 26 év alatt.
Igyekszünk egymásnak a szokásait valahogy elviselni és ahhoz alkalmazkodni.
-Amikor mélységek jöttek a kapcsolatotokban, mi segített?
Kornélia: Szerintem akkora mélységek hála Istennek, nem voltak. Sanyinak a betegsége, ugye… kétszer volt rákbeteg. Tehát, ezt kellett mondjuk, lelkileg túlélni. De szerencsére ő nem egy olyan panaszkodós típus. A Jó Isten segedelmével, mind a kettőből felgyógyult, tehát tünetmentes.
Sándornak van hét unokája, nekem csak egy, de azt is ugyanúgy szereti. Gyakorlatilag van hét fiú meg egy leány. Egy nagy fiús csapat lett.
Jó, mert összhangban van a két család.
– A másik kérdésem, hogy mit jelentett nektek ez a házasáldás ma?
Sándor: Ezek olyan események, amelyek nincsenek minden nap.
Kornélia: A nagy események előtt szoktam még mindig izgulni, de ott állni, az Úr asztala előtt, már jó érzés volt.
—— 🌷 ——
Tolnai Péter és Tolnainé Apjok Zsuzsanna
– Hány éve tart a házasságotok?
Zsuzsanna: Harmincöt, idén harminchatodik.
– Mit jelent nektek az eddig eltelt idő, együtt?
Zsuzsanna: Egy nagy próba.
– Minek a próbája?
Zsuzsanna: A türelem, a figyelmesség, a szeretet próbája. Ahogy Emőke az istentiszteleten is mondta, ez nem egy sima ügy. Vannak hullámvölgyek is.
– Amikor a hullámvölgyek jöttek nálatok, és Péter, ezt tőled is kérdezem, hogy ezeken a hullámvölgyeken mi segített átlendülni? Hogy most itt lehessetek ezen az alkalmon, a házasáldás után, jó beszélgetések és egy finom ebéd mellett?
Péter: A megértés. Végigmentünk az egészen.
-Tehát mindig meg tudtad érteni Zsuzsát?
Péter: Az ember néha gyorsan reagál bizonyos dolgokra…és utána talán megbánja.
Zsuzsanna: A hirtelen döntéseket, igen.
Péter: A haraggal hozott döntések: azok nem jók! Én nehezebb eset vagyok, mint Zsuzsa. Egyke vagyok és Zsuzsáék többen vannak testvérek.
-Egy ilyen házas kapcsolat, amikor valaki egyke, valaki meg nagy családból jön, az sok konfliktust hoz majd később, ez a tapasztalatotok?
Péter: Igen, szerintem igen.
Zsuzsanna: Persze. Teljesen máshogy szocializálódik az egyke, mint amikor sok a tesó.
-Miért volt fontos nektek ezt az áldást megkapni?
Zsuzsanna: Nekem volt fontos, Péter csak jött, követ. (nevet, majd komolyabb hangon folytatja). Ebben egyre jobban követ engem, én meg a Jó Istent követem. Tehát Péter nem is tudja, hogy tulajdonképpen a Jó Istent követi ő is. Tulajdonképpen a házasságunk elején lettem én hívő, és valószínű, ez is hozzájárult, hogy erősödjön a mi kapcsolatunk ezáltal a hármas kötelék által. Igen, erre nagyon figyeltünk, ahogy most Emőke erről mesélt. Nekem nagyon tetszett a hármas kötelék gondolata. Így aztán hárman vagyunk erősek, mert ketten kevesek lennénk a házasságban.
-Mit éreztetek, amikor ott álltatok kézen fogva együtt, és kaptatok egy igét?
Zsuzsanna (Péterhez fordul): Tudod, milyen igét kaptunk?
Péter: Én próbáltam figyeli, csak aztán…
Zsuzsanna: Szárnyalunk, mint a sas…
Péter: A sasra emlékeztem, mert az a kedvenc madaram!
Zsuzsanna: El nem fáradunk…
-A sas megmaradt, merthogy a túrázást szereted, ugye, Péter?
Péter: Igen, és a valahogy a sportra is emlékeztetett… Szerintem sokan nem tudják az igét, ami elhangzott, csak ott állnak és így néznek…
Zsuzsanna: Nem baj, majd visszanézzük a videót.
Péter: De mit éreztünk közben? Melegséget…Egy jó érzés volt…melegség volt, tehát nem zavart engem semmi, csak nem vagyunk hozzászokva.
-Ez a melegség ez nagyon tetszett, amit mondtál.
Péter: Melegség, meg…a szeretetnek is van egy ilyen melegsége. Mondom én, aki egyke vagyok…
-Van még valami, amit hozzátennének?
Zsuzsanna: Én boldog voltam, hogy idén részt vehettünk, mert tavaly lemaradtunk róla. És, hogy Péter eljött. Minden morgás és szó nélkül. Tehát ez nekem már óriási ajándék.
—— 🌷 ——
Plesz Éva és Müller János
-Hány évre tekint vissza a házas kapcsolatotok?
Éva: Hat évre.
-Mit jelent nektek ez a 6 év, Isten áldásával?
Éva: Együtt folytatódik, amit elkezdtünk.
János: Hat éve kötöttünk házasságot, de már ötven éve ismerjük egymást.
Éva: Második házassága mind a kettőnknek. Nekem volt első férjem, Jánosnak felesége, gyerekek… Igazából olyan 15 éve vagyunk együtt és ebből 6 éve házasok. De hát együtt éltünk előtte pár évet már.
S mit jelent? Én először nem is akartam esküvőt. A férjem mondta, hogy Isten áldása fontos, és akkor én azt feleltem, én úgy gondolom, „templom” nélkül is meg van rajtunk van az Isten áldása, de ha neked ez fontos, akkor oké, rendben van. És hát én azóta is azt érzem, hogy Isten áldása rajtunk van.
– Miben lehet ezt érezni, Éva?
Éva: Mindenben. Például az, hogy Emőke pont olyan igét választott, ami, ha rajtam múlik, én is azt választom: „ne menjen le a nap a ti haragotokkal!”
-Tehát a harag, a megbocsájtás témája lényeges dolog…
Éva: A megbocsájtás a fontos, a békesség. Meg a humorérzék! Szerintem nagyon jól tudunk egymáson, meg a saját hülyeségünkön is röhögni! Tehát nevetéssel sok mindent meg lehet oldani. Akármilyen mérges is a másik, akkor egyszer csak a szeme sarkában megjelenik valami…(nevet)
-Aha, tehát a gyakran felesleges konfliktus helyett lehet nevetni és nem belemenni a dolgokba…
Éva: Ez nagyon fontos minden kapcsolatban. Fontos nemcsak a párkapcsolatban, hanem egyáltalán, az emberekkel való kapcsolatban. Nagyon nagyon fontos, hogy távolabbról lássam az egész helyzetet, ne bonyolódjak túl mélyen bele. Mert, ha tudom kívülről látni, ha megkapom azt a kegyelmet, hogy rálátásom van: máris nem olyan fontos, máris nem olyan sértő, amit a másik mondott, nem olyan katasztrófahelyzet, hanem kezelhetővé válik az egész.
János: Az elején még próbáltuk farigcsálni egymást, aztán rájöttünk, hogy ez nem megy. Csak magunkat tudjuk.
-Mit szerettél volna Évából lefarigcsálni? És vica versa?
János: Együtt csináljuk a saját magunk farigcsálását….Hogy az én elképzeléseimnek megfeleljen a másik. Hallottam valamikor ezt a bölcs gondolatot: döntsem el, hogy az elképzelésemet szeretem, vagy a feleségemet úgy, ahogy van. És eldöntöttem. S utána már nem próbáltam farigcsálni… Olyan nagyon.
(nevetünk)
Éva: Azért próbálkozásaid vannak még, de… elnevetjük.
-Mit jelentett ez a mai nap? A házasáldás. Kézen fogva megálltatok az Úr asztala előtt, egy igét kaptatok…Mit éltetek meg?
Éva: Nagyon pozitív, nagyon jó volt. Nem akarok nagy patetikus szavakat használni, de nálam is többször volt, hogy már majdnem elsírtam magam a meghatottságtól. És a többi páron ugyanezt láttam: ők is, ők is, ők is. És Emőke, amikor ott van a szószékben, én akkor azt érzem, hogy ő kapja, közvetít, nagyon jól közvetít…Élmény volt, jó élmény volt!
János: Én könnyen meghatódok. Majdnem kicsordult a könnyem, de megálltam.
-Miért nem hagytad, hogy kicsorduljon?
János: Miért….Hát…
-A régi nagy, belső parancsok, mert úgy kell viselkedni?
János: Mert úgy kell viselkedni…(nevet, eltűnődik)
-Esetleg még valami, amit hozzá tennétek?
János: Márai Sándortól mi is olvastuk házasságunk elején, hogy csak a csiszlikek sértődnek meg, amit persze lehet keresni értelmező szótárban, de a hangzásából lehet érzékelni, hogy mi az a szó, hogy csiszlik. És ezt egymásnak elmondtuk egyszer-kétszer.
Éva (nevet): Tudod, csak a csiszlikek sértődnek meg.
-Szállóige lett nálatok?
Éva: Már nincs rá szükség. De korábban igen, ma már nem.
János: Sikerült elhagyni ezt a könnyen sértődés dolgot.
Éva: Az unokáknak néha mondjuk, felesleges felhúzni magukat minden apróságon. A nagyobb meg is értette, ő másodikos.
– Hány unokátok van?
Éva: Kettő. Két kislány.
-Gratulálok hozzájuk!
(Folytatjuk. A további házas-interjúk közzététele a következő napokban várható)
Kurmai-Ráti Szilvia
