A Keszthelyi Református Gyülekezet Jótékonysági Estjén az erdélyi Mésa együttes tagjainak koncertjét is élvezhettük. Hogy minél többet tudjunk meg róluk, örömmel hívtam őket egy riport beszélgetésre. A bál víg, hangos háttérzajában egy aprócska konyhába húzódtunk be a Balatoni Múzeumban. Itt mesélt Péntek Domschy Mercédesz és Péntek Attila többek között arról, honnan indult a Mésa, mit jelent számukra az együttes és milyen terveik, céljaik vannak a jövőre nézve.
-Nagy szeretettel üdvözöllek titeket! Mercédesz, először hozzád szólnék. Gyönyörű énekhangod van. Milyen képzést igényelt, hogy így zenghessen? A családodban van valakinek hasonló?
Mercédesz: Köszönöm szépen. Az édesanyám ágán mindenki rendelkezett valamilyen zenei tehetséggel. Édesanyám zenesuliba járt, zongorát is tanult. Szerintem onnan örökölhettem a tehetséget. De úgy gondolom, hogy énekelni igazából mindenki tud: a hang fejleszthető. Ahhoz, hogy helyesen énekeljünk és minél tovább tudjuk használni a hangunkat, rengeteget kell vele foglalkozni. Olyan, mint egy hangszer. Azon kívül, hogy a hangszálakat fejlesztjük,- mert ez olyan, mint egy izom, tornáztatni kell-, a testünkre is ugyanúgy kell figyelnünk. Hisz ez a “hangszer-testünk”.
– Hogy telik egy átlagos hetetek? Melyik a próbanap (ha van olyan)?
(Mercédesz kuncog)
Attila: Konkrét próbanapunk nincs kijelölve. De mindenhol keressük a helyet hozzá. Azt az idősávot, ahol be tudunk ékelni próbát, vagy akár egy olyan alkalmat, ahol együtt zenélünk, ahol megpróbálunk írni. Ez is egy célunk, hogy zenét írjunk, bár az hosszabb folyamat. De a hét folyamán a hétköznapjaink teljesen átlagosnak mondhatók. Másodállás (nevet), szervezés, előkészületek: a hétköznapokon zajlanak. A hétvégéink utazással és koncertekkel telnek. A hétköznapjaink így elválasztódnak a hétvégéktől. Előbbieken készülünk, részt veszünk a “világban”, a valóságban. Mindegyik hétvége egy ajándék viszont, amikor koncert van. Néha ugyan átcsaphat fejetlenségbe ez, amikor nem tudjuk jól elválasztani, helyesen kezelni az átmeneteket, s több idő kell átcsúszni egyikből a másikba. Így van ennek egy kihívás része is.
– Minden hétvégén felléptek?
Attila: Majdnem minden hétvégén. Illetve, amennyit most előre látunk az életünkből, az egy hétvége kivételével majdnem teljesen be van töltve. S ha nem fellépünk, akkor utazunk. Azt reméljük, hogy az elkövetkezőkben minden hétvégénk foglalt lesz majd koncertek terén.
– Hogyan és mikor döntöttétek el, hogy ti együtt szeretnétek zenélni?
Mercédesz (nevetve): Talán ebben nekem volt nagyobb döntési részem. Tizenegy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, egy kollégiumban laktunk az egyetem évei alatt. Kicsit később költöztem be ahhoz képest, ahogy a tanév indult, így később ismerkedtünk meg egymással. Látásból ismertük egymást, tudtuk, ki kicsoda. Én tudtam Attiláról, hogy egy nagyon tehetséges zongorista, aki zongorművésznek tanul. Becsatlakoztam az egyetemista gyülekezetbe. Ott éppen egy váltás történt, a régi együttes úgymond kiöregedett. Ebbe bekapcsolódtam, az egyik barátnőmmel épp próbáltuk összeállítani, hogy kik vagyunk-mik vagyunk zeneileg. Tetszett nekem Attila már és tudtam, hogy nagyon-nagyon tehetséges. Megkérdeztem tőle, hogy nem e szeretne játszani ebben az együttesben. Igent mondott. Kettesben is elkezdtünk zenélni, és az együttesben is. Ez a két dolog párhuzamosan haladt előre: a zenélésünk és a kapcsoltunk. Az az igazság, hogy amikor kapcsolati szinten talán nem vagyunk annyira egy hullámhosszon vagy összhangban, akkor azt a zenei életünk is megérzi. Amikor pedig jól vagyunk, akkor zenélni is sokkal jobban tudunk együtt. Nagyon érdekes, hogy a zenei életünk tükrözi a kapcsolatunkat is.
– A következő kérdésem is ezt taglalja tovább: van e nehézsége a közös munkának?
Mercédesz: Nem, mi teljesen jól működünk, tökéletesek vagyunk és hibátlanok (nevet). Na igen.
Attila: Röviden a válasz az, hogy van. Bővebben: teljesen emberien működik a közös zenélés. Valóban nem vagyunk mi sem szentek. Szeretjük egymást, de vannak egyet nem értések bizonyos dolgokban, és ez a zenében is kiütközik. Nyilván csak a próbafolyamatban. Mindketten szenvedélyesen szeretjük mindazt, amit szeretünk. MIndketten nagyon szenvedélyesen élünk is abban, amit hiszünk, Néha ez nehézséget okoz. De, ahogy a kapcsolatban sikerül valahogy állandóan megtalálni a békét, tanulni azt, hogy hogyan éljünk együtt és hogyan legyünk házasok, úgy a zenében is tanuljuk, hogyan tudunk még inkább egymásra hangolódni, hogyan tudunk gördülékenyebben, simábban együtt dolgozni, együtt működni. Egy hosszú tanulási folyamat ez.
Mercédesz: Illetve még az is hozzátartozik, hogy nagyon más munkafolyamatokból jövünk. Más stílusokban nevelkedtünk, másat hoztunk magunkkal zeneileg. Ezért nehéz ezt a kettőt összefésülni, vagy megérteni a másikat: hogyan működik ez az ő fejében. Tanuljuk, hogyan kommunikáljunk, hogyan legyünk türelmesek. Ha tudjuk, hogy közeledik egy koncert, ahová készülünk, ahová össze kell gyűjteni az anyagot, s próbálni kell: az nyilván feszültséget hoz, hisz mindenki nagyon jól akar felkészülni rá. A szenvedélyesség, amiről Attila is beszélt: amiatt is vannak súrlódások. De azt gondolom, hogy soha nem maradandóak ezek.
– Mi a legnagyobb álmotok a Mésával kapcsolatban? Mit szeretnétek elérni, hová eljutni?
Attila: Nem tudom, hogy olyan közös álmunk van e, ami teljesen közös. Még az se nagyon biztos, hogy az életben is teljesen ugyanazt akarjuk. Nagyon romantikus azt mondani, hogy együtt dobban a szívünk, de mégis csak két szív dobban együtt. (Mercédeszhez) A te álmod mi a Mésával kapcsolatban?
Mercédesz: Vannak időszakok, amikor az egyikünk hisz jobban a Mésában és vannak olyanok is, amikor a másik tud jobban bízni benne, vagy hosszabb jövőt látni. Alapjáraton én vagyok szerintem kettőnk közül az, aki bátrabban álmodik. Szeretném, ha teljes időben tudnánk vele foglalkozni, amihez az kell, hogy meg tudjunk élni belőle. Nekem az is álmom, hogy saját szövegű zenét is írjunk, s azt is ugyanúgy szeressék az emberek, mint ahogy eddig szerették a zenénket.
Attila: Az nagyon fontos része ezeknek az álmoknak, hogy azt tudni kell, mi két évig egyáltalán nem zenéltünk és nem működött semmilyen zenei projektünk. És azért kezdtük újra, lettünk Mésa, és adtunk nevet és arculatot az egésznek, mert azt éreztük, hogy valóban az Isten ezt a szívünkre helyezte. Ennek így van továbbra is értelme, úgy szeretnék folytatni, addig, amíg azt érezzük, hogy ez az Ő áldásával működik tovább. Ez lehet tíz év, vagy lehet életünk végéig ezzel foglalkozni…Itt a kérdés mindig az, és ezt is keressük, hogy hogyan kell nekünk folytatni, hogyan kell nekünk zeneileg megújulni. Egy művésznek mindig ez az állandó megújulás egy kérdés. Az álmunk tehát az, hogy ne essünk ki ebből az állapotból, maradjunk meg ebben az áldásban.
– Ha három szóban kellene a duótokat jellemezni, akkor melyek lennének ezek?
Mercédesz: Zeneileg, ugye?
– Bármilyen szempontból.
Mercédesz: Az egyik szó a sérülékenység lenne, vagyis a sérülékenységnek a vállalása.
Attila: A másik lehet talán az állandó megújulás. Ezt keressük. Vagy inkább a befejezetlenség: soha nincs vége a folyamatnak, állandóan zajlik. Állandó fejlődésre való vágy, állandó megtalálása minden újnak. Ez nagyban összefügg azzal, amiben mi hiszünk. Azt gondoljuk, keretekbe foglalhatatlan Istenünk van, úgyhogy ezért is keressük állandóan. Talán a kereső szó jobb is, mint a befejezetlen. És a harmadik az intimitás, bensőségesség. A kettőnk közötti kapcsolatnak meg van a bensőségessége, ugyanúgy a mi és az Isten közötti kapcsolatnak és a mi és embertársaink, közönség, hallgatóság közötti kapcsolatnak is. Úgy, hogy a bensőségességét nem mi érjük el, nem mi adjuk, hanem mi is, mint résztvevők vettük észre, hogy ebbe hívjuk be az embereket, akik hallgatnak minket.
– Ezt a sérülékenységet kifejted egy picit, Mercédesz?
Mercédesz: Azt gondolom, hogy pont ebből a bensőségességből az is jön még, hogy a sebezhetőség is jelen van, és azt vállaljuk. Vannak olyan dalaink, amelyek tényleg egy-egy mély időszakból születtek és valóban imádságként szólalnak meg, amikor előadjuk őket. Ezt értem a sebezhetőség alatt. Valahogy úgy fogalmaznám még meg, hogy úgy állok meg az Isten előtt a dalainkban, ahogy vagyok és az nagyon emberi.
– Ha otthon összeül a tágabbb család, akkor számukra is zenéltek?
Mercédesz: A zongora egy nappaliban van otthon. Édesanyám nagyon szereti, ha nyitva van az ajtó és úgy próbálunk.
Attila: Ezt nagyon sokszor mondjuk, nem elégszer, hogy a Mésa az nem csak minket jelent, hanme azt a szociális hálót is, amely ránk van bízva, vagy ami mögöttünk áll és felkarol. S az egyik ilyen nagyon erős háló az a családunk, akik támogatnak és mindig elsőként vannak mellettünk. Ehhez hozzátartozik az is, hogy ünnepekkor, amikor összegyűlik a nagy család, akkor együtt énekelünk. Szeretünk együtt énekelni, nem annyira előadni ilyenkor. Úgy venni részt benne mint ők. Élvezni az együtt éneklés ajándékát.
– Szoktatok izgulni fellépések előtt?
Mercédesz: Persze (nevetünk). Azt hiszem, hogy főleg én. (Attilához) De szerintem te is szoktál.
Attila: Én is szoktam. De próbálom nagyon stabilan, szinten tartani az érzelmeimet, főleg azt, amit kiadok belőle. Így próbálok én lenni az, aki a horgony: ebben az izgalomban mégis csak helyen tartsuk. Persze, hogy izgulunk! Minden koncert előtt. Rendre előre láthatatlan az, hogy mi fog történni. Ez az egyik varázsa az élő zenének.
Mercédesz: Márhogy a koncert alatt.
Attila: S én azt gondolom, ez jó. Aki izgalom nélkül tudja csinálni, az szerintem abbahagyhatja, mert nem mozgat már meg benne semmit, és az egy probléma. Ha az ember valamit szeret, ha valami iránt szenvedélyt érez, akkor izgul is.
– Milyen a jó közönség szerintetek? Mi az, ami a részükről inspirál, segít titeket? Mit tudnak értetek tenni azok, akik részesülnek a zenétekben?
Mercédesz: Én azt gondolom, nincsen jó közönség, vagy rossz közönség. Mi bárhova megyünk, ugyanúgy megyünk, mintha…nem tudom, kétszáz emberről van szó, vagy húszról, vagy öt emberről…Mindegy, hány ember előtt zenélünk, vagy hol, milyen típusú rendezvényről van szó: ugyanúgy megyünk. Ami viszont jól tud esni…. A református létünkhöz az is hozzátartozik, vagy ebben nevelkedtünk, hogy a templomban…
Attila: Búskomorság.
Mercédesz: Igen, a búskomorság. Hogy nem mutatunk semmilyen érzelmet ki a templomban. Nagyon nehéz úgy zenélni, hogy nincsen semmilyen reakció, vagy érzelem, egy mosoly, bátorító szempár…úgy nagyon nehéz. Mert akkor önmagadat kell, hogy vigyed. Azt tapasztaltuk, ha a közönség visz, akkor te is jobban tudsz menni, s mivelhogy egymásra épülnek a dolgok, más az erőtér. Volt olyan gyülekezet, ahol énekeltünk, és semmilyen érzelmet nem láttam az emberek arcán. Tényleg azt hittem, hogy ezt nem élvezik, raboljuk az emberek idejét, vagy nem tudom. Majd kimentünk a templomból, és áradoztak, hálásak voltak: kiderült, hogy nagyon tetszett nekik! Azt gondolom, nem tanultuk meg, hogy ki lehet fejezni, ha valami tetszik, vagy ha valami fáj és megérint. Az nekünk visszajelzés.
Attila: Meg koncert után is. Nagyon szeretjük az emberi kapcsolódásokat. Ha odajönnek, az sokat ad. Ha egyetlen ember is az, aki ezt teszi, már úgy érezzük, megérte itt lenni.
Mercédesz: Mi az online térben kezdtünk el először megjelenni, s csak egy éve kezdtünk el koncertezni. Nagyon sokakról, akik minket hallgatnak az online térben, nem tudjuk, hogy kik azok. Ha egy koncert után odajönnek, és azt mondják, hogy “mi ismerünk titeket, mert hallgatunk az interneten”, az annyira jól tud esni…Mert mi csak számokat látunk, hogy hányan hallgatnak minket. Úgy viszont egy nevet vagy egy arcot tudunk a számok elé fűzni. Mert nekünk a kapcsolódás nagyon fontos. Nem csak az van, hogy felmegyünk a színpadra, előadunk, majd hazamegyünk. Hanem tényleg fontos, hogy a zenében történik a kapcsolat, s a kapcsolódás a folyamat része.
– Van e legkedvesebb élmény koncertről, amikor valami úgy valósult meg, hogy az meghatározó volt?
Attila: Nagyon nehéz kiragadni, elkülöníteni egy-egy alkalmat. Inkább egy minta van, ami felfedezhető. Általában a templomterek megváltoztatják a koncertek hangulatát és ha a lelkész már az elején elmondja azt, hogy lehet ezt szeretni, lehet felengedni, lehet élvezni, nem muszáj búskomoran végig ülni, akkor az feloldja az embereket. Ennek teljesen más hangulata lesz így. A templomterekben több van, mint egy fesztivál színpadban. Más a levegő. Azért csináljuk ezt az egészet, mert úgy gondoljuk, hogy sokkal nagyobb üzenetet viszünk magunknál. Az Örökkévalóról beszél az zenénk. Azt szeretnénk legalább is, arra törekszünk. Sokszor van olyan élményünk, hogy úgy fogadnak, mint akik mindig is oda tartoztak. Ez az egyik meghatározó élmény, ami visszatérő a koncertjeinken.
Mercédesz: Akár Emőkéékről is beszélhetnénk most. Nagyon sokat kapunk ezeken az alkalmakon. Az is jó, hogy utazunk, mert akkor sok mindenről tudunk beszélgetni, hogy mi történt. Megosztjuk egymással, hogy milyen hihetetlen, hogy ekkore szeretettel fogadtak, mennyire “hazavártak”. Ide is nagyon vártuk, hogy visszajöjjünk, mert már az első keszthelyi alkalom is felemelő volt.
– Ha már Keszthelyet említetted, meséljetek arról, hogyan indult az ismeretség, minek köszönhető, hogy ti most itt vagytok?
Mercédesz: Azt gondolom, nagy hajtóerő ebben Emőkének a talpraesettsége, a lelkesedése. Ő szólított meg minket tavaly nyáron a…
Attila: A Rend Fesztiválon.
Mercédesz: Igen. Ott a Nőszövetséggel volt, ha jól emlékszem. Nem közvetlenül a koncert után, hanem amikor készültünk már hazajönni, akkor szólított meg bennünket. Mondta, hogy ő a keszthelyi református lelkipásztor és hogy nagyon tetszett neki a koncert, ezőért szeretne bennünket meghívni. Elérhetőséget cseréltünk. Mondta, hogy meg fog keresni. Így is történt.
Attila: Ősszel, a tanévkezdő istentiszteletre hívott meg minket, akkor voltunk itt először. Emőke, Viktor és a gyülekezet is olyan szeretettel fogadtak minket, hogy alig vártuk, hogy újra visszajöjjünk. Megérkezésünkkor olyan volt, mintha hazatérnénk, mert úgy fogadtak.
Mercédesz: Lehet, hogy nem hangzik nagy dolognak, de az ember egy idegen helyre megy, és úgy fogadják, mintha mindig is ismerték volna! Ez nagyon meg tud minket érinteni.
– Köszönöm szépen!
Mercédesz, Attila (vidáman) : Mi is köszönjük!
